Saját kiégésem története
Pályakezdő huszonéves fiatal voltam, amikor megtapasztaltam a kiégést. A tudatosság és az önismeret jelentősen alacsonyabb fokán álltam akkor, mint most.
Diplomázás után egy vezetőkiválasztó cégnél helyezkedtem el. Rendkívül tetszett a munka: izgalmas volt, sokrétű, jó nevű multinacionális cégekkel kerültem kapcsolatba, naponta több tíz új érdekes emberrel ismerkedtem meg. A környezet professzionális és dinamikus volt, angol nyelven dolgoztunk egy csodás villaépületben. A munkatársaim kiemelkedő szakemberek voltak. Egyszerre 25-30 projectet kezeltek és a különböző pozíciókról és iparágakról rendkívül széleskörű tudással rendelkeztek. A tulajdonos ügyvezető amerikai volt - tőle szintén rengeteget lehetett tanulni. Vonzott ez a világ, ide akartam tartozni és azt akartam, hogy maximálisan befogadjanak, szeressenek és meg legyenek velem elégedve. Én is profi akartam lenni. Eszembe sem jutott a kiégés, hogy baj lehet.
A kiégés fázisai
Szivacsként szívtam magamba a tudást, a napi feladataim mellé nagy örömmel vállaltam sok-sok extra feladatokat, kifejezetten kerestem a nehéz kihívásokat. Én voltam reggel az első és a nap végén az utolsó az irodában, napi 10-12 órákat dolgoztam. Az e-mail-ekre este 10-kor is azonnal válaszoltam, az este 8 órakor kezdődő állásinterjúztatás egyáltalán nem volt probléma. Amikor megdicsértek, az egekben jártam. Nagyon fontos, nélkülözhetetlen embernek éreztem magamat és ezt a munkatársaim is folyamatosan visszaigazolták. Az első évben kétszer léptettek elő, a fizetésem sokszámjegyű lett. Hihetetlenül jól éreztem magamat. Kiégés? Ugyan, már!
Második fázis
A szakemberek szerint a kiégés második periódusában lehetőségünk van eldönteni, hogy folytatjuk az utunk a kiégés felé, vagy megálljt parancsolunk. Nekem fel sem tűnt, hogy bármiről döntenem kellene. Több évnyi hiperaktív pörgés után csak azt éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, kedvetlenül megyek be dolgozni, és egyre inkább idegesít, hogy már megint este 8-kor kell interjúztatnom, és mindent nekem kell csinálnom. Kezdtem nem szeretni a kollégákat, a főnökömet, mert mindig csak egyre több munkát hoztak. Persze, mert hozzászoktak, hogy mindent bevállalok. Én, a kiégésre tipikusan jellemző sírhatnékomat, érzelmi kitöréseimet otthonra tartogattam, amelyet a magánéletem sínylett meg. A cégnél továbbra is tartottam magamat, én voltam a tökéletes élmunkás, aki egy zokszó nélkül mindent megold.
A harmadik
A kiégés utolsó szakaszát, amikor a kudarctól való félelem miatt kerüljük a feladatokat, jelentősen romlik a teljesítményünk és apátiába süllyedünk, szerencsére már nem vártam meg. Felmondtam. A felmondásig azonban nem teljesen magamtól jutottam el. Kellett hozzá egy gazdasági világválság és egy esküvő szervezés is…
Sokat tanultam a történetekből és évekkel később a coach képzésem során alaposan beleástam magam a kiégés témájába. Ott láttam rá, hogy a nélkülözhetetlenség, a fontosság érzetének kialakulása egy hiányállapotra válasz, ezért nehéz elengedni, leállni. Nekem az „akkor vagyok szerethető, ha maximálisan teljesítek”-kel van dolgom. Ezt tudatosítva, és már jól ismerve az intő jeleket, ma már sokkal nehezebben esek bele a kiégés csapdájába.